Nyolcvan évvel ezelőtt, 1941. április 3-án Budapest lakosai arra ébredtek, hogy a német csapatok erődemonstrációt tartva vonulnak át a fővároson, megindulva Jugoszlávia felé. Ezzel egy időben kezdett el terjedni a hír, hogy a miniszterelnök, gróf Teleki Pál, aki mindent elkövetett, hogy hazája távol maradjon a konfliktustól, az éjszaka folyamán életét veszítette.

„Ha Magyarország nem áll be a sorba, protektorátusi státust fog kapni.” A hazánk megszállását előre vetítő sort Franz Halder, a német szárazföldi haderő főparancsnokság (OKH) vezérkari főnöke jegyezte le naplójába. Csakhogy a tényleges inváziónál jóval korábban, 1940. május 26-án, a nyugati offenzíva idején. A csaknem négy évvel Magyarország német megszállását megelőző mondat is igazolja a magyar politika teljesítményét, amellyel a megszállást 1944. március 19-ig képes volt kivédeni.

Március 15-e fénye ugyanúgy ragyog nehéz, embert próbáló, viharvert években, mint történelmünk nyugodtabb, emelkedő korszakaiban – még ha mi magunk és a közösség, ami belőlünk formálódik, más és más is.

1953. március 5-én meghalt Sztálin, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára. Ezután a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nemzeti gyászt rendelt el, így a március 7-i temetéséig elmaradtak a színházak, mozik előadásai és a sportrendezvények is. Az országgyűlés pedig másnap, március 8-án 12 órakor gyászülést tartott. Emellett az ország lakossága – kötelező jelleggel a munkahelyeken és az iskolákban – szintén a generalisszimuszra emlékezett. De milyen változásokat jelentett a diktátor halála? Lazultak-e a diktatúra bilincsei Magyarországon?