Csengey Dénes nemzedékének egyik vezető alakjává vált. Kalandos élete – már ha a szocializmusban lehet kalandosságról beszélni – nagy emberismerettel, jó kapcsolatteremtő képességgel teljesítette ki, és mint majd később részletezzük, egészen különleges retorikai tehetséget alakított ki benne.

A buszszerelő, vasmunkás, kalauz fiatalember, amennyire a kor viszonyai engedték, összecsavarogta az országot. Debrecenben kötött ki, ahol aztán bölcsészdiplomát szerzett a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Ekkortájt került kapcsolatba az ún. irodalmi élettel, a Kálvinista Rómában mozgolódó egyetemista művészműhelyek tekintélyes tagjává nőtte ki magát. Csengey igazi hivatását a politikában, pontosabban a politikai témájú közírásban találta meg. Tehetsége és szavainak, mondatainak ereje nem az írásai¬ban mutatkozott igazán. Ő ugyanis a korszak egyik legkitűnőbb szónoka volt. De pontosíthatunk is: kora legjobb fiatal szónoka volt. A re¬torikában csak idősebb pályatársai érhettek el hozzá hasonló sikereket, igaz, Für Lajos és Csurka István egészen más korosztályt tudott elérni szónoklataival, mint Csengey Dénes.

Jellemző tény, hogy Csengey első Hitelben megjelent szövege a Parlamentnél, a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetésen elmondott tiltakozó beszéde volt. Utólag érdekes tanulságokkal jár annak felfedezése, hogy milyen fegyelmezetten és írásban is hatásosan fogják meg az olvasó figyelmét, és vezetik el az okos, érvelő, a diktatúrával határozottan szembeforduló álláspontig. Csengey nyilván az összes többi nyilvános szerepléséhez hasonlóan nagyon készült erre a fellépésre. A természettudományos érveket a vízlépcső ellen éppen olyan közérthetővé tudta tenni, mint a társadalomtudományi, szociológiai, életföldrajzi és lélektani fogalmakat.

A szöveg lényege és ereje távlatosságában rejlik. Csengey nem pusztán tagad, nem fiatalabb kora búval bélelt lelkületével lép fel, hanem a nemzet jövőjét birtokba venni akaró magabiztos bátorsággal. Úgy is, mint a Magyar Demokrata Fórum egyik vezetője, úgy is, mint mesteri szónok, úgy is, mint távlatokban gondolkodó politikus és úgy is, mint népvezér.

Semmi mesterkéltség nem volt abban, ahogyan a kommunista nómenklatúra diktálta illemet, viselkedést és küllemet semmibe vette. Az öltönyös, nyakkendős apparátussal szemben ott állt egy égő szemű, szakállas, hosszú hajú ember, akinek egy kézmozdulatára ezrek és tízezrek ugrottak fel. Különös jelentősége volt Csengey Dénes öltözködésének is. Mindig farmer volt rajta, s különleges alkalmakkor, mint 1989. március 15-én a televízió jelképes birtokba vételekor, vállára vetett farmerdzsekiben állt a tömeg élén. Mondhatnánk úgy is, hogy a panyókára vetett mentét felváltotta a panyókára vetett farmerdzseki. A minden szavával és tettével a Vidék-Magyarországra építő, annak felvirágzását segítő, vidékről származó fiú magától értetődő természetességgel járkált az urbánus fiatalemberek, az underground, az avantgárdok egyenruhájában. Mégsem volt visszatetsző, hiszen hiteles, őszinte életet élt.

Csengey többször megállt nálunk, ült a konyhában, cigarettázott – rengeteget –, jobb kezének mutató és hosszú ujja köze mindig nikotinsárga volt. Ült az asztalnál, és beszélgettünk, mintha együtt nőttünk volna fel. Ezek a találkozások nem voltak mindig ilyen békések, meghittek, hamar híre ment a faluban annak, hogy itt van Csengey Dénes, és ettől aztán jöttek a helyi ellenállók. A református lelkész például mindenképpen politikai tárgyú beszélgetést akart kezdeményezni, amihez Csengeynek akkor nemigen volt kedve, így hát a szótlanság valami olyasféle jelenetté alakult, mint amikor ma megjelenik valahol egy-egy híresnek mondott ember. Néma áhítat a konyhában, a pap szótlanul bámulta a cigarettázó Csengeyt, aztán elment.

Talán ennyi is érzékelteti azt a hallatlan népszerűséget, amelyben része volt. A folyamatos rohanás, az egyszer itt, egyszer ott lét hullámzása azonban már közéleti pályafutása kezdetén magányossá tette. Ezt akkor nem lehetett kimondani, hiszen ismertsége, népszerűsége, az a túláradó szeretet, ami bárhol is jelenjen meg, azonnal körbefogta, ezt eltakarta. Sebezhető, szerethető–gyűlölhető – ma úgy mondanák: megosztó – személyiség volt Csengey Dénes.

Amikor Csengey Dénes lefoglalta a nemzet számára a Magyar Televíziót (Forrás: Fortepan)

Csengey, a tévéfoglaló

Budapesten, 1989. március 15-én, a Szabadság téren szervezett ellenzéki megemlékezésen mintegy százezer ember előtt Cserhalmi György színművész olvasta föl a harmincegy ellenzéki csoportosulás, tömörülés által tizenkét pontba sűrített követelésünket. A követelések között szerepelt a többpártrendszer engedélyezése, a parlamentáris jogállam megalakítása, a szólás- és a sajtószabadság feltételeinek a biztosítása, a megszálló szovjet csapatok kivonása, október 23-a nemzeti ünneppé nyilvánítása és a történelmi hagyományainkhoz hű nemzeti címer bevezetése. Csengey Dénes ekkor mondta el emlékezetes beszédét a köztelevízió kívánatos működéséről, és „foglalta le” – jelképesen – a nemzet javára a Magyar Televízió Szabadság téren álló épületét.

Csengey Dénes abban bízott, hogy a szabad választásokat előkészítő tárgyalások folyamatában szabad sajtó, és a kormánytól független, de társadalmi ellenőrzés alatt álló televízió jön létre, és a békés átmenetet fogja szolgálni. Nem láthatta előre, hogy a fejünk felett megkötött álságos paktum révén a televízió egy szűk politikai csoport kezébe kerül, olyan gyűlölködő csoport kezébe, amelyik még az első szabadon választott kormány eskütételét sem volt hajlandó közvetíteni. Csengey Dénes jól érzékelte, hogy Magyarország gazdasági és politikai lehetőségei egymagában szűkösek a válságba került szocialista rendszer romjaiból történő kiemelkedéshez. Közeledni kell a fejlett európai országokhoz, és nem csak nekünk, de a többi volt szocialista közép- és kelet-európai országnak is. Az akkori fejlett Európa, Konrad Adenauer és Robert Schuman keresztény Európája jóval népszerűbb volt hazánkban, mint a mai, a kereszténységet megtagadó, a brüsszeli bürokráciát dagasztó Európai Unió a mai lakosság szemében.

Lezsák Sándor napirend előtti felszólalása elhangzott 2016. április 4-én, az Országgyűlés plenáris ülésén

Dippold Pál

Forrás: Magyar Hírlap