Megtelt az Egyetem téri Aula Magna, ahol a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) – a Magyar Alkotmányjogászok Egyesületével és az ELTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszékével együttműködve – megrendezte Kukorelli István: Kell-e nekünk népszavazás? című könyvének bemutatóját.
 
Dr. Pozsár-Szentmiklósy Zoltán egyetemi docens, az esemény moderátora köszöntette a vendégeket, a hozzászólókat, majd felkérte Dr. Bíró Zoltánt, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgatóját a rendezvény megnyitására.
 
Bíró Zoltán köszönetet mondott, amiért az ELTE épületében mutathatják be a RETÖRKI-sorozat legújabb, a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában megjelent kötetét. Felhívta a figyelmet arra, hogy Kukorelli István alkotmányjogásznak, egyetemi tanárnak, volt alkotmánybírónak Tóth Károllyal közösen már jelentek meg könyvei a sorozatukban. Az első 2016-ban A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai címmel, a második 2018-ban Az alapjogi jogalkotás az alkotmányos rendszerváltás éveiben címmel. Leszögezte, hogy ez a könyv is szervesen kapcsolódik a rendszerváltás folyamatához, és reményét fejezte ki, hogy nem csak szakmabeliek olvassák majd élvezettel.


 

A SOPRONI SORSDÖNTŐ NÉPSZAVAZÁSTÓL KORUNK NÉPSZAVAZÁSI CUNAMIÁIG
 
Amikor meghallom azt a szót, hogy népszavazás, a híres soproni népszavazás jut eszembe. Talán ez a soproni népszavazás az a közös magyar tudás, kollektív tapasztalat, amely minden magyar népszavazásról szóló bölcsesség végső eredője” –kezdte beszédét Dr. Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke, a könyv méltatója. „Kit ne lelkesített volna ifjú korában, kit ne töltött volna el a népfelség iránti őszinte csodálattal, hogy a soproniak a vesztes világháborút követően Magyarországra szavaztak. Ebből az igenlő alapállásból vettem kezembe Kukorelli tanár úr remek és fontos könyvét a népszavazásról.” Leszögezte: „a tanár úr nagy idők nagy tanúja.” Csak helyeselni tudja, hogy Kukorelli a rendszerváltással kapcsolatos tudását és tapasztalatát írásban is igyekszik átmenteni az utókor, különösképpen a történésekre már csak mint történelemre visszatekintő ifjúság számára. „Kell-e nekünk népszavazás? című könyve négy eltérő hosszúságú és megközelítésmódjában igencsak különböző részből áll. Az elsőben kronologikusan alaposan áttekinti az országos népszavazás fejlődésének alakulását, az 1989-es, az 1997-es, majd a 2011-es szabályozáshoz igazodva. A második rész empirikus adatokat tartalmaz a népszavazás gyakoriságáról. A grafikonok érzékletesen ábrázolják a népszavazási kezdeményezések gyakoribbá válását, az úgynevezett híres népszavazási cunamit. A csúcsévben, 2010-ben az Alkotmánybíróság 144 népszavazási kérdést vizsgált meg. Összehasonlításképpen megjegyezte, hogy az Alkotmánybíróság évente 600-700 ügyben dönt. Ezután a trendeket nemzetközi kontextusban is megvizsgálta. A világ demokratikus országaiban az utóbbi évtizedekben jelentősen megugrottak a népszavazások. A nemzetközi adatbázis az 1960-as évekből 166, a ’70-es évekből már 297, a ’80-as évekből 314, a ’90-es évekből 600, a 2000-es évekből 465 országos szintű népi referendumról tanúskodik.


Az alkotmánybíróság elnöke leszögezte: „a növekedést generáló tényezők között kétségkívül felismerhetők speciális körülmények, például a diktatúra alól felszabaduló országok új kormányzatainak törekvései, a nemzeti függetlenség, az új alkotmány legitimációja, az uniós csatlakozással kapcsolatos döntések. A tendenciának vannak azonban mélyebben fekvő, társadalmi okai. A növekvő, átlagos életszínvonal, a képzettségi szint, az információs társadalom által nyújtott széles körű tájékozódási lehetőségek, egyúttal az erősödő individualizáció, amellyel együtt jár a hagyományos érdekképviseletek szerepének csökkenése és a polgárok növekvő igénye arra, hogy az őket érintő politikai döntésekbe beleszóljanak. Mindezek a tényezők szerepet játszanak a részvételi demokrácia gondolatának és a népszavazásokon is túlmutató sokrétű gyakorlatának új keletű népszerűségében és terjedésében. Miért is kell akkor manapság mindenkinek a népszavazás? A sokat tárgyalt svájci közvetlen demokrácia gyakorlata kapcsán például pozitívumként szokták felhozni, hogy megkönnyíti az állampolgári participációt, megnöveli a politikai döntéshozatali folyamatban résztvevők számát, lehetővé teszi fontos, ám a parlamenti keretek között elsikkadó témák napirendre vételét. Emellett kompromisszumos megoldásokra ösztönöz, s növeli az egész politikai rendszer elfogadottságát, s megerősíti a demokratikus alapértékek iránti elkötelezettséget.”
Ezek a pozitívumok, de ismertek a rendszer árnyoldalai is. „Így az, hogy a közvetlen demokratikus eszközökkel elsősorban csak a politikailag eleve aktív polgárok és csoportok szűkebb köre él. Ahogy az is, hogy a szélesebb körű néprészvétel lelassítja a problémák megoldását. Sőt egyes népszavazások csak felerősítik a konfliktusokat.
 
Kinek - kinek magának kell megválaszolnia a kérdést, hogy kell-e nekünk népszavazás!” – szögezte le az Alkotmánybíróság elnöke. Az egyik végleten állnak, akik minden kérdést népszavazással próbálnak megoldani. A másik végleten, akik túl szigorúak. „Én egy moderáltabb álláspontot képviselek. Politikailag így is erősen polarizált társadalmunkban nem élezné ki még jobban a szembenállást, ha még szélesebb teret engednénk a közvetlen néprészvételnek az országos politikai kérdések eldöntésében? Csak megfelelő szabályozások esetén lehetne a közvetlen demokratikus intézményeket szélesebb körben alkalmazni.”


 

NE CSINÁLJUNK PARÓDIÁT A NÉPSZAVAZÁS INTÉZMÉNYÉBŐL
 
Dr. Pálffy Ilona, a Nemzeti Választási Iroda elnöke arról beszélt, hogy az NVI-t folyamatosan azzal támadják, hogy a hatályos szabályok gátolják a népszavazások kezdeményezését. Pálffy szerint lehet, hogy az országos referendum kiírásához szükséges kétszázezer aláírás sok, de például Horvátországban és Lettországban a választópolgárok tíz százalékának ajánlása szükséges, Litvániában pedig háromszázezer aláírás kell. Az NVI elnöke hozzátette, azért is sok támadást kap, mert formailag vizsgálhatja a benyújtott kérdéseket. Pedig ezt segítő szándékkal alkalmazzák, hiszen a kezdeményezőknek felhívják a figyelmét a hiányosságokra. Elnök asszony szerint nem jó, sőt káros, amikor a népszavazás intézményéből egyesek paródiát csinálnak.
 
Úgy gondolja, ezt a könyvet sokan olvassák majd, tanulók, politikusok, de a népszavazással csak „kicsit” foglalkozó választópolgárok is. „Lehet belőle tanulni, történelmet, politológiát, politikát stb. Fel lehet használni kodifikáció során, a jogalkalmazás szinte valamennyi területén. Hiszen bemutatja a népszavazással kapcsolatos szabályozás alakulását, történetét. Levezeti az Országos Választási Bizottság, azt követően a Nemzeti Választási Bizottság, valamint az Alkotmánybíróság három évtizedes népszavazási döntésmechanizmusának alakulását, hatását a törvényhozásra is. Megtudhatjuk, ha valaki már elfelejtette, vagy csak most kezdett el foglalkozni ezzel a kérdéssel, mi is volt az a „népszavazási cunami”? Kívülálló nem is sejti, mennyi munka van egy népszavazási kérdés megfogalmazásában, és mennyi idő telik el a kérdés feltevésétől a népszavazás megtartásáig. Minden egyes népszavazás egy-egy történelmi korszakot ölel fel. Hatalmas munkát végzett a szerző, hiszen nemcsak harminc év szabályozási mechanizmusát értékeli, hanem az Alkotmánybíróság 1990-től kialakult népszavazással kapcsolatos gyakorlatát is. Bízom benne, hogy annak, aki a könyvet kezébe veszi, hasonló érzései, gondolatai lesznek, mint nekem: részben nosztalgia, részben filozofálgatás arról, hogyan tovább? Kell nekünk népszavazás? Vagy inkább nem kell?”


 

IGEN ÉS NEM-ES INTÉZMÉNY, AMELY TÖRTÉNETILEG IGEN NEMES
 
Végül a kötet szerzője, Dr. Kukorelli István alkotmányjogász, egyetemi tanár, az ELTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszékének tanára, a Kari Doktori Iskola Tanácsának elnöke, az OVB volt tagja, elnöke, és hajdani alkotmánybíró közölte, hogy az alkotmányjog több kérdésével is foglalkozott eddigi pályáján, de egyik sem volt olyan, amelyik annyi töprengésre késztette, mint a népszavazás. „Minden bizonnyal azért is, mert jogalkalmazóként az OVB tagjaként közvetlenül is részese lehettem a folyamatoknak. A könyvben leírt hét elrendelt népszavazásból hatnak a lebonyolításában személyesen is részt vehettem. Ezért vehető ki a könyvből a személyesebb hangvétel, mert ezt a munkát belülről szívből végeztem el. Azt vetettem papírra, amint, ahogy láttam a történéseket. Véleményemmel, adott esetben különvéleményemmel együtt. A népszavazás intézményén keresztül lemérhettem saját egyedfejlődésemet is. Ma már sokkal megengedőbb vagyok a népszavazással kapcsolatban, látva annak korlátait, mint a rendszerváltozás éveiben. Akkor, 30 évvel ezelőtt, a tömegtüntetések korában természetes volt, hogy a közvetlen demokrácia feltétlen híveként nyilvánultam meg. A közvetlen demokrácia szerintem sokkal többet jelent, mint maga a népszavazás. De mégis szükség van a népszavazás intézményére, rendeltetésszerűen, egy árnyaltabb hatalommegosztási modell érdekében: Hogy ne csak a választás napján legyünk a politika cselekvő alanyai. Ám a népszavazás jövőjével kapcsolatban borúlátóan optimista vagyok. A szerző mindig reménykedik, hogy hasznos dolgot művel. Ha dokumentál, ha tükröt tart – hátha belenéznek.
 
(Kukorelli István: Kell-e nekünk népszavazás? - Elrendelt népszavazások Magyarországon 1989-2019 - című kötete a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) sorozatban jelent meg (Antológia Kiadó, Lakitelek 2019).
 
Medveczky Attila

Forrás: Magyar Fórum online