1989 februárjában az SZKP KB külkapcsolatokért felelős titkára, Gorbacsov legbensőbb bizalmasai közé tartozó Alekszandr Jakovlev jelentést kért a Szocialista Világgazdasági Intézettől (Bogomolov Intézet), az SZKP KB nemzetközi osztályától, a Külügyminisztériumtól és a KGB-től a keleti blokk egészéről, illetve annak egyes államaiban a fejlődés várható perspektíváiról. Jakovlev maga 1988 novemberében Budapesten, majd Prágában járt, s ottani tapasztalatai és megbeszélései sarkallták őt a jelentések megrendelésére. Az 1989. tavaszi szovjet jelentések, a korabeli hasonló tematikájú amerikai prognózisokhoz képest jóval sokszínűbb és részletesebb információit dolgoztak fel, a konkrét forgatókönyvek teoretikus megfogalmazásának igényével (igaz, az ideológiai háttér nyilvánvaló korlátai mellett). Miközben a KGB jelentését nem ismerhetjük, a három nyilvánosan megismerhető jelentésből a legkonzervatívabb szcenáriókat az Eduard Sevardnadze vezette külügy, míg a legrealistább eshetőségeket ugyanakkor a Bogomolov Intézet jegyezte; az SZKP KB Nemzetközi Osztályának jelentése a kettő között foglal helyet, alapvetően konzervatív hozzáállással.
 

Fotó: Ronald Reagan amerikai elnök 1988-as moszkvai látogatása során a Vörös téren. Forrás: Wikimedia Commons

A Bogomolov Intézet munkatársai szerint az első lehetőség: „zökkenőmentes demokratizáció és a szocializmus egy új formájának bevezetése az uralkodó párt vezetésével. Nem lehet kizárni, hogy e szerint a változat szerint a kormányzati hatáskörök kérdésében engedményeket kell tenni, nem lehet kizárni, hogy az önkormányzatiság nagyobb szerepet kap. Hogy a politikai életben megnő a súlya a képviseleti szerveknek, ami a konstruktív ellenzéket tulajdonképpen bevonja a társadalom irányításába, sőt akár a hatalomért folyó küzdelem egyik erejévé teszi. Ez a parlamentáris vagy elnöki szocializmus felé vezető út néhány ország (LNK, MNK, CSSZSZK) esetében számunkra kedvező lenne.”

A második lehetőség az úgynevezett „reaktív változás” volt: „Ez az eddig történtek közvetlen folytatása volna úgy, hogy egy miniválság után az uralkodó párt újabb és újabb engedményeket tesz. Ez a forgatókönyv lehetővé teszi számunkra a legrosszabb – a politikai földcsuszamlás – elkerülését, ám végső soron a politikai élet perifériájára taszítja a pártot, erősíti a pesszimizmust, erősíti a kételkedést a szocializmusban, egyre mohóbb követelésekre sarkallja az ellenzéket, és fokozatosan felkészíti a társadalmat a szocializmus kereteiből történő kilépésre.”

Az intézet által vázolt harmadik opció szerint az események menete „nyíltan konzervatív cselekvési tervre épülne, korlátozott reformokat eredményezne, leginkább csak a gazdaságirányítás területén, és a szovjet peresztrojka aktív elutasításával érne fel. Ez az irány azt is jelenti, hogy a jövőben nem lehetne kizárni egy adott válsághelyzet erőszakos megoldását sem, mely akár a társadalmi feszültségek kirobbanásával is együtt járhat, aminek kiszámíthatatlan következményei lennének az adott ország belpolitikájára és külpolitikájára egyaránt.”
 
Kávássy János írása
(Forrás: Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum közösségi oldala