Mindszenty József kiszabadulása után, 1956. november 1-én nyilatkozik a rádiónak
(Forrás: Fortepan/Adományozó: ETH Zürich/Képszám: 197822)

Mindszenty 1948. decemberi letartóztatása és 1949. februári elítélése után már csupán egyszer szólhatott hosszabban szeretett nemzetéhez: 1956. november 3-án, amikor a szabaddá vált Magyar Rádió egyik utolsó közleményeként összegezte álláspontját a kialakult helyzetről. A szabadságharcot és az abban megnyilvánuló nemzeti egységet méltató rádiószónoklat útmutatásai már nem szívódhattak fel a magyar társadalom lelkében és tudatában – mindezt a másnapi, újabb szovjet invázió lehetetlenné tette.

A beszéd mondatait a diktatúra hazugsággyára a goebbelsi tézisnek megfelelően – ha sokáig ismételsz egy hazugságot, igaznak fogják hinni – formálta át: még a beszédet akkor hallók közül is sokan úgy emlékeznek évtizedek távlatából, hogy a hercegprímás – hibásan és a történelem „haladási irányával” szemben állva – visszakövetelte az egyházi birtokokat.

Mindszenty ugyan valóban beszélt erről a kérdésről, ám ennek pontosan az ellenkezőjét mondta, nem felejtve el emlékeztetni az egyház társadalmi küldetésére sem: „Mint a katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell.”

A rabság utáni „félfogság” – ahogy maga nevezte az amerikai nagykövetségen eltöltött időszakot –, majd az emigráció időszakában természetesen nem szólhatott nyilvánosan a Kárpát-medencében rekedt magyar néphez. Váltakozva hallgatták el és gyalázták korábbi működését – emléke legfeljebb a szívekben élhetett tovább. Az 1956 után felnőtt fiatalok nem hallhatták szavát és üzenetét – alakját legfeljebb a családi legendárium őrizhette meg, a szokásos „erről az iskolában ne beszélj” mondattal bevezetett iránymutatások során.

Mindszenty József hercegprímás esztergomi újratemetése
(Forrás: RETÖRKI Archívum, Lakiteleki Rendszerváltó Archívum, Fényképtár, 217. doboz)

Arról, hogy e nemzedéknek és az egész magyar nemzetnek továbbra is komoly mondanivalója lett volna, csak a rendszerváltozással meginduló újraértékelése kapcsán értesülhettünk. Az 1991. május 4-i, esztergomi újratemetés e folyamat egyik jelképes és nem minden vitától mentes megnyilvánulása volt.

A legtöbben a bíboros tisztelői közül arra figyelmeztettek: sokat idézett végrendelete – „Ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba” – nem teljesül addig, amíg az utolsó szovjet katona el nem hagyta Magyarországot. Mások – mint a történész, ekkor a Szabad Demokraták Szövetsége országgyűlési képviselőjeként is tevékenykedő Szabó Miklós – tiszteletet mutatva Mindszenty antikommunista kiállása iránt, úgy vélték: a bíboros bár „a századfordulón született politikai katolicizmus kimagasló alakja”, mégsem „demokratikus aurájú” egyházi személyiség.

A katolikus egyházon belüli kisközösségek vezetői – leginkább a Bokor-közösség alapítója, Bulányi György atya – a katolikus egyház megújulási folyamatát és az ebből fakadó hitelességi problémát vetették fel Mindszenty újratemetése kapcsán.

Paskai László bíboros, esztergomi érsekkel szemben elsősorban a Mindszenty mellett feltétel nélkül kiálló emigránsok fogalmazták meg kételyeiket. Utóbbiak Paskai egy néhány évvel korábbi, 1986-os ausztriai nyilatkozatára hivatkoztak, amelyben ekképpen szólt bíboros elődjéről: „Nem igaz, hogy a kommunisták 1945 után a katolikus egyházat ki akarták volna radírozni. (…) Ha Magyarország akkori bíboros-prímása, Mindszenty József nem számította volna el magát, minden másként jött volna. (…) Ez a nehéz következményekkel járó tévedés a magyar katolikus egyháznak majdnem mindenbe került, majdnem minden szerzetesrendet és iskolát és a legtöbb intézményt feloszlatták.”

Paskai mindezt a nyilatkozatát nem helyesbítette ugyan, ám az egyházi vezetés részéről érkezett reflexió az elmúlt évtizedek tisztázatlanságaira. Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök Mindszentyt méltató cikke az Új Emberben egyfajta kollektív bocsánatkérésként is felfogható: „Átnézve egyházmegyém börtönviselt papjainak névsorát, elődeim nevében is bocsánatot kérek, ha nem tudták őket megvédeni, vagy ha szabadulásukkor nem a szenvedéseikért őket megillető elismeréssel fogadták bármelyiküket. Azért is, ha sokakat nem az emberileg megérdemelt pozícióba állították, és azoktól a világiaktól is, akiket hitük miatt üldöztek és ellenük nyilatkoztak az adott kényszerhelyzetben, vagy nem eléggé álltak ki mellettük.”

Egy biztos: Mindszenty József történelmi szerepe, megnyilvánulásai, az összmagyarság számára megfogalmazott gondolatai ekkortól ismertté válhattak a magyar társadalom számára. Hogy mennyire szívódtak fel benne, mennyien tették magukévá: az egy hosszabb, alighanem kevésbé derűs elemzés kereteit is kitágítaná. Az mindenesetre nyilvánvaló: a bíboros-prímásnak lett volna valós mondanivalója a rendszerváltozás Magyarországának is.

Mindszenty József ideiglenes sírja Mariazellben, az újratemetés előtt
(Forrás: RETÖRKI Archívum, Lakiteleki Rendszerváltó Archívum, Fényképtár, 214. doboz)

Több részletben megfogalmazott végrendelete egész életútjának megfelelően óvott a marxizmus-leninizmus a magyarság számára „mérget és halált” jelentő ideológiájától. Világossá tette: a rendszert a magyar nép megdönteni ugyan nem tudja, ám „az elismerés(é)t soha nem adhatja meg lealjasodás nélkül”. Határozottan elítélte az abortusz liberalizálását, az annak következtében kioltott (akkor, 1962-ben!) másfél millió magzati életet, és „ártatlan magyar életek útonállóit”, az ehhez asszisztáló „esküszegő orvosokat és gyógyszerészeket”.

A végrendeletben hálával emlékezett meg 1956-os kiszabadításáról, köszönetet mondva a magyar népnek. „Harcom nem a tőkéért és a nagybirtokért, hanem Egyházért, hazáért folyt” – nyomatékosította még ebben az évben, a végrendelet első kiegészítéseként 1956 novemberében elmondott szavait. 1973-as újabb kiegészítésében – a fent már idézett, temetésére vonatkozó irányadás mellett – az egész nemzet számára a következő útmutatást adta: „Maradjatok a romló világban hűek Istenhez, hitetekhez, hazátokhoz, a magyar múlthoz, történelemhez és a magyar nyelvhez. Ez természeti jogotok és kötelességtek.”

Halála előtti napon a következő, utolsó szavakat fűzte a végrendelethez: „A Mindszenty Alapítvány egyik legelső feladatának tekintem, hogy azt a magyar nemzeti és katolikus célt szolgálja, amit életem feladatául tűztem ki, és amit Isten segítségével hazámban is, és a számkivetésben is igyekeztem megvalósítani: megtartani magyarságában és hitében népünket, különösen felnövekvő ifjúságunkat.”

Mindszenty bíboros újratemetésének harmincadik évfordulóján talán időszerű mindannyiunknak átgondolni: egy, népe történelméből véglegesen kiesett, a korral „haladni” képtelen politikai szereplő vagy egy nemzete és egyháza sorsát mindenek fölé helyező, rendszereken átívelő magyar sorskérdésekkel foglalkozó és azokra határozottan erkölcsi választ adó hitvalló gondolatait olvashattuk a fentiekben.

Nagymihály Zoltán

(Forrás: Magyar Hírlap)