A magyarság ebben az időszakban folyamatosan saját függetlenségéért küzdött, amely több alkalommal fegyveres harcba csapott át. Ez a küzdelem pedig erősen rányomta a bélyegét a magyar alkotmány- és jogfejlődésre, meghatározó pontja volt a közjogi gondolkodásnak, amely sok esetben kisebb vagy nagyobb mértékben, de el is szakadt a realitásoktól.

Jelen írásban azt az ívet szeretném felvázolni – illetve ehhez az általam kidolgozott értelmezési keretet megadni –, amely a magyar közjogi gondolkodásban a megszállás és ehhez kapcsolódóan a függetlenség kérdése kapcsán kirajzolódott.

Fontos kiemelni azonban, hogy a magyar alkotmányosság-, a magyar állam-, illetve a magyar nemzet története közel sem ugyanaz, ugyanakkor számos módon kapcsolódnak egymáshoz. A magyar közjogi gondolkodás vizsgálatakor éppen ezért fontos észben tartani, hogy az „csupán” adott korban, adott politizáló társadalmi réteg, adott jogalapon történő gondolkodás melletti koncepcióját, véleményét vagy fikcióját jelentheti – attól függően, hogy az hogyan kapcsolódik a valós eseményekhez.

Emellett minden esetben fel kell tenni a kérdést: a közjogi álláspont megfogalmazása vajon az események alakítására, vagy egy adott esemény megmagyarázására, alátámasztására, netalán egy aktuálisan keletkező helyzet kihasználására szolgál? Ilyenformán külön érdekessé válnak azok a valós „kapcsolódási pontok”, ahol a közjogi gondolkodás „összeér” az aktuális eseményekkel vagy politikai folyamatokkal, a különböző szereplőket pedig motivációik, szándékaik, érdekeik tekintetében is szét kell választani, nem feledve, hogy átfedések – néhány ritka kivételtől eltekintve – mindig is voltak.

A mohácsi csatamezőn a magyar haderő jelentős vereséget szenvedett 1526-ban az Oszmán Birodalomtól. Bár a nemzeti emlékezetben a II. Lajos halálával járó csatavesztés tragédiája foglal el kiemelt helyet, valójában legalább ennyire fontos – és egyben tragikus – év 1541 is. Buda elfoglalásával ugyanis három részre szakadt Szent István akkor már több mint ötszáz éves birodalma. A magyar állam szétesése egyben azt is eredményezte, hogy az egyes országterületeken először jelentek meg hosszabb időre berendezkedve idegen csapatok, amelyeket leegyszerűsítve, a mai modern szóhasználattal élve nevezhetünk megszálló erőknek is.

A múltjával és korábban betöltött európai nagyhatalmi pozíciójával tisztában lévő magyarság egyik legfőbb célja az ország újraegyesítése, a függetlenség visszaszerzése volt, amelyhez hozzá tartozott az idegen haderők kivonása is. Ebben az időben még nem beszélhetünk a szó mai értelmében egységes nemzetről, nemzeti küldetéstudatról azonban igen. Ez utóbbi kialakulásában nagy szerepet játszott az elveszített szabadság visszaszerzése utáni vágy.

A három országrészből jogi értelemben a Habsburgok irányítása alatt álló királyi Magyarország tekinthető Szent István birodalma örökösének, éppen ezért szerintem a magyar rendek itt várhatták el leginkább az alkotmányos keretek betartását. Ezek azonban az első pillanattól kezdve sérültek, ugyanis a Habsburgok nem független, önálló törvényekkel rendelkező államként tekintettek az irányításuk alatt lévő országrészre, gyakorlatilag minden döntés Bécsben, a központosított birodalom fővárosában született meg. Ez azt is jelentette, hogy a királyi Magyarország elveszítette a hadereje feletti – névleges – irányítást is.

A kisebb-nagyobb visszaélések, a végvárak idegen zsoldosokkal való megtöltése a Bocskai-szabadságharcot követő évszázadokban is a rendi országgyűlések egyik fő témája maradt. A 17. század végén megtörtént ugyan Magyarország török alóli felszabadítása és újraegyesítése, ez azonban nem jelentette egyben a független magyar állam visszaállítását.

A magyarság – még mindig nem egységes nemzetként – éppen akkor indította meg II. Rákóczi Ferenc vezetésével szabadságharcát saját jogrendje szerinti függetlenségéért – amelynek pontos ismerete és betartása miatt nem akart Rákóczi király lenni –, amikor az abszolutizmus a virágkorát érte.

Utólag könnyű úgy értékelni, hogy Rákóczinak esélye sem volt a végső győzelemre, azonban az 1703-tól egészen 1711-ig tartó szabadságharc összességében mégsem nevezhető kudarcnak, vereségnek. A vizsgált téma szempontjából kiemelten fontos, hogy Rákóczi volt az, aki először írta le történelmi összefüggésben Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera… című kiáltványában, hogy a magyar szabadság kiemelt pontja a teljes katonai függetlenség.

És bár a fejedelem nem fogadta el a szatmári békét, annak pontjaival tulajdonképpen teljesült – ha időlegesen is, de – a legtöbb magyar követelés. Az uralkodó és a rendek közötti politikai harc a továbbiakban is fennállt, és bár az abszolutizmus és a magyar alkotmányosság küzdelmében a gyakorlati megvalósulás tekintetében ugyan inkább előbbi tudta akaratát érvényesíteni, utóbbinak szintén jelentős – főleg közjogi – eredményeket sikerült elérni.

Az a véleményem, hogy a magyarság történeti helyzetéből adódóan – bár bőven megvoltak a reformkor és a forradalom nyugat-európai előzményei és felhajtó erői – másabb utat járt a 19. század első felében (is), mint Európa nagy része. Hazánkban, részben éppen a határozottan jelen lévő alkotmányos gondolkodásnak köszönhetően, úgy gondolom, hogy kisebb hatása volt a felvilágosodás és a francia forradalom radikális szellemi irányzatainak.

Amíg 1848-ban egyes népek a fennálló rendszer megdöntését tűzték ki célul, vagy egyesíteni akarták szétszabdalt nemzetüket, addig Lengyelországban és Magyarországon éppen ennek ellenkezője zajlott le: a saját, alkotmányos törvények szerinti kormányzásért folyt a harc. Hozzáteszem: szerintem téves lenne ezt a szituációt utólagos belemagyarázással a „fejlett, demokratikus Nyugat” és az „anakronisztikus Kelet” ellentétével magyarázni.

A magyar alkotmányosság tiszteletben tartása ugyanis nem anakronizmus volt, hanem a természetesen fejlődő és az adott viszonyokhoz megfelelően alkalmazkodni tudó jogrendszer meglétéből származó előny.

A katonai irányítást a 19. század első felében valójában még mindig a központ, a birodalom intézte, az immár bevettnek tekinthető hatalomgyakorlási módszernek megfelelően a sorozott magyar katonákat külföldre vezényelték, Magyarországon pedig folyamatosan jelentős birodalmi haderő állomásozott. Ennek tükrében érdemes szemlélni az 1848. március 15-én kikiáltott 12 pont tizedik passzusát: „A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.”

Az áprilisi törvények ezt a követelést is megerősítették, amikor a végrehajtó hatalmat a katonai kérdésekben is a független magyar kormány kezébe adták, a haderő külföldi bevetéséhez és a katonai vezetők kinevezéséhez is szükségessé tették a király személye körüli miniszter ellenjegyzését, miközben létrehozták az uralkodótól független, helyi szervezés és irányítás alatt működő nemzetőrség intézményét. A kirobbant fegyveres harc pedig – hivatalosan – ezeknek a törvényeknek és a magyar alkotmánynak a betartásáért folyt.

A függetlenség azonban egészen a Habsburg-ház trónfosztásáig nem az Ausztriától való elszakadást jelentette, hanem a független magyar állam elismerését és törvényeinek tiszteletben tartását, betartását. A szabadságharc leverése pedig éppen a magyar nép egyik legnagyobb félelmét hozta magával, immár intézményesen is: a megszállást. Haynau teljhatalmú katonai főparancsnokként vezette le a megtorlásokat, és a centralizált közigazgatást biztosító erőként az úgynevezett Bach-korszakban is mindvégig jelen volt a birodalmi katonaság, amelynek fenntartási költségeit a magyarságra hárították.

A kiegyezéshez vezető úton – minden vita mellett – fontos cél volt a megszállás megszüntetése, és a magyar törvények szerinti független állam biztosítása volt. Nem véletlen, hogy a történelmet, a jogot és az aktuális viszonyokat kiválóan ismerő Deák Ferenc „kiegyenlítésről” beszélt.

Ahhoz ugyanis, hogy a két állam kiegyezzen, előbb ki kellett egyenlíteni a viszonyokat, tehát Auszt­riát és Magyarországot közös nevezőre kellett hozni. Ennek a közös nevezőnek egyik fontos eleme volt az alkotmány kérdése, mivel egészen a kiegyezés megkötéséig Ausztriának és a birodalom többi részének – Magyarországgal ellentétben – nem volt saját alkotmánya. Összességében a kiegyezés úgy hozta létre az Osztrák–Magyar Monar­chiát az aktuális érdekek, lehetőségek és erőviszonyok figyelembevételével, hogy azon belül a Magyarország függetlenségét biztosító alkotmányosság csak kissé csorbult.

Ez a csorbulás azonban a külügy mellett épp a hadügyet érintette, amely „közös” maradt, a magyarság tehát a kiegyezéssel lemondott az elmúlt évszázadokban egyre hangsúlyosabbá váló követeléséről és függetlenségének egyre fontosabb részét képező eleméről. Azt azonban talán a haza bölcse sem tudta, hogy a magyar alkotmányosságnak ilyenfajta átértelmezése egyben utat fog nyitni egyfajta „jogászkodásnak” is, amely szerintem már a kezdetekben magában hordozta a Monarchia összeomlását.

A magyar kormány a honvédelem területén továbbra is ragaszkodott azokhoz a pontokhoz, amelyeket megtarthatott: az újoncok számának megajánlásához, a szolgálati idő meghatározásához, illetve a katonaság ellátásához. Így minden korábbi katonai követelés ezekbe a pontokba lett „beleszorítva”, ami a törvények többféle értelmezéséhez, közjogi vitákhoz vezetett, miközben a gyakorlatban a legfőbb elérendő cél a színmagyar ezredek felállítása volt.

Ez eredményezte azt a különös helyzetet, hogy még az első világháború idején is, miközben számos égető kérdés – köztük a nemzetiségi törekvések felerősödése – feszítette a Monar­chiát, a magyar Országgyűlésben napestig tartó viták zajlottak az újoncmegajánlás formájáról. Úgy vélem, ez volt az a pillanat a Monarchia végóráiban, amikor az egy évezrede természetesen fejlődő magyar jogrend és alkotmányosság olyan elméleti irányt vett, amellyel megmerevedett, elszakadt a valóságtól, fikcióvá vált, és a függetlenségnek inkább gátja, mint elősegítője vagy megtartója volt. A sors kegyetlen tréfája, hogy éppen ezt követően nyerte vissza Magyarország csaknem négyszáz év után újra a függetlenségét…

Az első világháborús vereséget egy kao­tikus korszak követte, és mind a Károlyi Mihály kormányfői, majd államfői regnálása ideje alatti népköztársaság, mind a Tanácsköztársaság diktatúrája történelmünk legsötétebb időszakai közé tartozik. Beteljesült a rémálom: megszűnt az alkotmányosság, a hatalmat szűk politikai érdekcsoportok kaparintották meg, miközben Magyarország egyre nagyobb területe került megszállás alá, és nem volt olyan ütőképes haderő, amely hathatósan ellen tudott volna állni a betörő ellenséges csapatoknak.

Trianonban rendkívül súlyos és igazságtalan ítélet született, amely megfosztotta Magyarországot területének kétharmadától, és több millió magyar került másodrangú állampolgárként idegen uralom alá. Ez a nemzeti tragédia volt ugyanakkor az, amely a megcsonkított országban ugyan, de visszaadta a nemzeti függetlenséget.

Nem véletlen az sem, hogy az 1920. évi I. törvénycikk – még a békediktátum aláírása előtt – az alkotmányosság és jogfolytonosság visszaállításáról szólt. Csakhogy adódott egy fontos kérdés: valóban független lehet-e a magyar állam, ha a békediktátum értelmében nem tarthat fent olyan haderőt, amely képes megvédeni az országot és lakosait.

Ezt a kérdést feszegette Bethlen István is 1927-es képviselőházi beszédében, a március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánító törvény elfogadásakor: „És kérdem azt, hogy vajon hiába küzdettek-e végig ezek a harcok, vajon nem azt kell-e kijelentenünk, és hinnünk, hogy csak az a nemzet tarthatja meg szabadságát, csak az a nemzet erősítheti meg függetlenségét és integritását, amely még a túlerővel szemben is, ha ez elkerülhetetlenné válik, mer kardot rántani és kockáztatni életét?”

Bethlen István miniszterelnök szobra a budai Szent György téren. A két világháború közötti talpraállás meghatározó alakja volt. Fotó: Wikimedia Commons / Derzsi Elekes Andor.

Bár Bethlen 1848-ról emlékezett meg, valójában a saját korának is szólt, a válasz pedig jóval összetettebb, mint egy igen vagy egy nem. Magyarország képes volt – szinte csodával határos módon – a talpra állásra, megszületett a „szellemi honvédelem” fogalma, a gazdaságban és a diplomáciában pedig sikerült egyre erősebbé válni.

Az elsődleges magyar cél még a világháborúba sodródás után is az volt, hogy – tanulva 1918–1919 eseményei­ből – az 1938-től rohamtempóban fejlesztett haderőt sikerüljön megtartani a későbbi területi rendezések idejére. Bár kimondva ugyan nem lett, de úgy vélem ugyanilyen fontos cél volt a (német) megszállás elkerülése is. Ma már tudjuk, hogy a német vezérkari főnök, Franz Halder 1940 májusában azt írta hadinaplójába, hogy „ha Magyarország nem áll be a sorba, protektorátusi státust fog kapni”.

A megszállást végül – elsősorban Kállay Miklós miniszterelnök következetes politikájának köszönhetően – egészen 1944-ig sikerült elkerülni, ezzel megőrizve az ország – jogi és nem pedig politikai értelemben vett – függetlenségét. Ezek a katonai, honvédelmi célok szerintem teljesen beleillettek a több évszázados magyar függetlenségi gondolkodás keretei közé. Az ország újabb tragédiája, hogy ezt a gondolatmenetet előbb Hitler, majd Sztálin felülírta.

(Folytatjuk)

Nyári Gábor

Forrás: Magyar Hírlap